A vár

 

            Gyulafehérvár összes műemléke közül, amelyek túlélték a középkort és a kora újkort, a legjelentősebb mindig a vár volt. Ez volt a legelső is, mivelhogy ókori örökség. Első pillanattól fogva felhasználta a természetes fennsík előnyeit, amelyet keletről az Ampoi (Ompoly), délről pedig a Mureş (Maros) völgye határol. A Római Birodalom katonai dicsőségének és terjeszkedésének fénykorában a legtöbb állomáshely esetén alkalmazott képlet alapján képzelték el, majd hagyták romokká válni a települést. Négyszög alaprajzú épület volt (oldalai valamivel több, mint 400 m hosszúak), négy, a tengelyekhez viszonyítva egyenlőtlenül elhelyezett monumentális kapuval, és elég nagyszámú sarok- és falbástyával. A castrum belsejét olyan épületek foglalták el, amelyekről csak nagyon halvány információink vannak. A katonai adminisztráció fő épületei, amelyek a közlekedési vonalak metszéspontjainál helyezkedtek el, valószínűleg kőből épültek. Talán néhány kegyhely is létezett. Viszont a katonabarakkok, a lőszerraktárak, élelmiszerraktárak és a kincstár nagyrésze kőalapra ugyan, de fafalakkal épült. Egyszóval, a castrumot körülvevő két római város valószínűleg sokkal több és csodálatraméltóbb kőépülettel rendelkezett, amelyek hasznosabbnak is bizonyulhattak a későbbi újraépítések során. Mint mindenütt, itt is egyetlen hátrányuk volt a középkoriak számára: a túl alacsony falaik.

            A római városok és erődítmények lerombolása természetes dolognak számított csaknem hét évszázadon keresztül. A kis, helyüket változtató falvak hosszan tartó időszaka következett, amelyek ugyanolyan gyorsan jöttek létre, amilyen gyorsan el is lehetett aztán őket pusztítani. Ha valakinek eszébe jutott volna a castrumot újraépíteni, elsősorban a méretek problémájával szembesült volna. Nem mindenki tudott volna annyi embert megmozgatni, akik a falakat olyan magasra is felhúzhatták volna, ahova már nem lehetett könnyen felmászni, azután pedig megvédhette, illetve benépesíthette volna.

            A VIII. század második fele és a IX. század közötti időszakban újult ki a vár iránti érdeklődés. Nehéz felmérni, hogy milyen, és mennyi ideig működő politikai alakzatok voltak azok, amelyek a várat újra a figyelem előterébe állították. Abban a furcsa helyzetben vagyunk ebben az időben, hogy létezik már egy aktív centrum, de a periféria még majdnem alaktalan. A vár övezetén kívül eső falusi települések annyira ritkák, hogy csupán utalásokat adnak ezeknek az etnikailag nehezen besorolható, de mindenképpen pogányokkal teli összetételére. Legtermészetesebb vagy logikusabb módon ezeknek már szlávoknak vagy az éppen kialakulóban levő román etnikum képviselőinek kellett lenniük.

            Véleményem szerint a saját hanyatlása és a frankok betörései miatt legyengült avar kaganátus megszűnése után – akiknek az Erdély feletti ellenőrzése lényegesen leszűkült a sóbányászatra és sókereskedelemre – az első bolgár cárság fennhatóságának (valószínűleg 830 körül) a Maros középső folyásáig való kiterjesztése játszott kulcsszerepet. A bolgárok, bár még pogányok voltak, a bizánciaktól már megtanulták az értékek tiszteletét, ami azt is jelentette, hogy eléggé ismerték már a római és bizánci épületeket és erődítményeket ahhoz, hogy tudják, hogyan bánjanak velük. Sőt, úgy tűnik, a Belgrád (Bălgrad) név, a korábbi Apulum első középkori neve, szintén az ő közvetítésükkel jutott a románokhoz. A bolgárok vitathatatlan nyomot hagytak ezeken a helyeken. Viszont, mivel ezek kizárólag régészeti természetű nyomok, és nem köthetőek valamilyen vezér vagy elit rendkívüli felfedezéséhez, a jelenlétüket csak nagyjából lehet kronológiához vagy személyhez kapcsolhatóan megjeleníteni a történelem lapjain. Mindössze a kevés fellelhető, egészében nyugati jellegű fegyverzet utal a frankokkal való tárgyalásaikra.

            Bár bizonyos források fontos szerepet tulajdonítanak a besenyőknek vagy bizonyos törzskeveredéseknek, amelyekben egyes pogány magyar törzsek is részt vettek volna (a X. század közepén), ezeknek egyike sem lett volna képes, sem egyenként, sem együtt, megérteni, újjáépíteni és újra funkcionálissá tenni egy új várat (azaz voltaképpen restaurált várat). Ha a bolgár, besenyő és pogány magyar Belgrádnak volt is valamilyen tartalma, az lényegileg nem köthető a régi castrum falaihoz. Ennek legjobb bizonyítéka az, hogy a római katolikus székesegyház környéke a X. században ritka temetkezési helyül szolgált, lócsontokat tartalmazó sírokkal a pogány magyarok és általában a türkök szokása szerint.

            Az a hatalmi központ, ami átvette a bolgárok helyét, részben a pannóniai központú magyar törzsszövetség elemeiből állt. Erről elmondható, hogy periférikus és földrajzilag jól behatárolható helyzete miatt autonómiára törekedett, és Bizánccal különleges kapcsolatokat tartott fenn. Ezek közé sorolhatók a fő importcikkek áramlása (kivált az ékszereké), és az első keresztény térítőmissziók.

            A középkori város megalapítását itt is belengi a civilizáció történetében megszokott nagy alapítási legendák egyike: egy „nagyszerű és hatalmas” herceg, aki arra sétált vagy vadászott, meglátta a romokban heverő helyet, amelyet mintha csupán egy napja hagytak volna el a rómaiak! Annyira szép és igéző volt az a hely, hogy a herceg többet el sem hagyta! Annyi mindenképpen bizonyos, hogy a XIV. század közepén meggyőződéssel emlegették a hely római eredetét, és szintén a rómaiaknak köszönték a település rendkívüliségét.

            A lényeges fordulat akkor következett be, amikor a gyulák (Gylas) „dinasztiája” által igazgatott belgrádi hatalmi központot harcban legyőzték (valószínűleg 1003-ban). Ennek a legelső, máig ható következménye a településnek az új politikai vezetőre utaló átnevezése volt. Mivel ennek volt már egy Fehérvára (közép-Magyarországon, szintén egy régi, fehér falú, római kori település helyén), ez a keleti, amelynek a nevét korábban is használták már, a „Gyuláé” lett, míg az elsőt egyre gyakrabban nevezték „Székesfehérvárnak” vagy „Királyi Fehérvárnak”. A helyi megnevezésekben minden nyelven a „Fehérvár” megnevezés dominált (latinul Alba, németül Weissenburg). A „Iulia” hozzátétel, bár régtől fogva használatos volt, és a középkor végén már írásos forrásokban is megjelenik, a köztudatba csak az újkorban került be. Végső soron az sem egészen biztos, hogy a pogány tisztségből vagy a névből származik-e, vagy pedig jóval későbbi személyek nevétől ered, akik itt ispáni rangot töltöttek be.

            Az új királyi adminisztrációnak, amelyet német mintára képzeltek el, területellenőrzési és közigazgatási központokra volt szüksége. A legmegfelelőbb megoldást a várak építése jelentette (primitív formájukban szintén castrumoknak nevezték őket, vagy a keleteurópai kutatók által általánosan használt terminussal „földvár”-nak (ld. német „Burgwälle”). Ezeknek és a környező területeknek az élére királyi comeseket (ispánokat) helyeztek. Gyulafehérvár Biharea (Bihar), Cluj-Mănăştur (Kolozsmonostor), Dăbâca (Doboka), Turda (Tordavár a mai Moldoveneşti-Várfalva helyén), Moreşti (Malomfalva), Şona (Szépmező - a régi „Küküllővár”?), Hunedoara (Vajdahunyad), Arad és Timişoara (Temesvár) „nővére” lett. Ezeket a „castrum földjei” vették körül, amelyeken a „várjobbágyok” laktak (castrensi), akiknek emléke csak a XIII. század második felében halt ki.

            Abban az időben várat építeni (elsősorban castrumot) olyan alapítási tevékenység volt, amelynek közel sem voltak megrögzött katonai konnotációi. A vár nemcsak egy önálló, a megszokott világban páratlan építészeti alkotás volt, hanem intézményi szimbólum is egyben. A közéletnek, a kiterjedt háttérországnak a nagyrészét magába foglalta, védelmezte és gazdálkodott vele. A várral való kapcsolat a parancsosztást, igazságosztást, védelmet, adófizetést jelentette, illetve a kereskedelem biztosítását, a mesteremberek tájékozódását.

            A királyi helytartók gyulafehérvári kinevezése mindig körültekintéssel történt. A keleti és déli, Kárpátokkal határos területek még bizonytalanok voltak a besenyők, bizánciak és kunok egymást követő katonai ambícióinak köszönhetően. Ennek megfelelően a gyulafehérvári ispánra a leghosszabb határterületek védelmének nehéz feladata hárult, illetve ezzel egyidőben a hatalmas hullámokban érkező telepesek letelepítésének, támogatásának és képességeik hasznosításának felelőssége. Nagyon heterogén népcsoportokról volt szó – kazárok, magyarok, besenyők, stb. – akikből a székelyek származtak, illetve germánok és latin nyelvet beszélő csoportok (vallonok), akik elég hamar összefogták a szászokat. Mind Fehér vármegye határaitól indultak. Számos történész arra a következtetésre jutott, hogy ebből a sok hatáskörből, amelyek összehasonlíthatatlanul fontosabbak voltak, mint az északon határos területek közönséges ispánjaié, illetve azokból az első hivatalhalmozásokból, amelyekre ebből az időből forrásaink vannak (1201. – Yula voivoda et comes Albe Transiluane), alakult ki véglegesen az egész Kárpátmedence területének vajdai hivatala. Mindez a következő századokra nézve alapvető fontosságú intézmény megszületésére vonatkozik. Talán éppen ez a vajda és ispán hagyhatta rá a nevét arra a helységre, amelyben a székhelye volt. Csak 1263 után kezdték elhagyni Erdély vajdái Gyulafehérvárt és Fehér megyei ispáni hivatalukat a szolnokiért.

            A XI–XIII. században egyetlen Fehér vármegyei királyi ispán és erdélyi vajda sem tudta sikeresen kihasználni a római castrum teljes területét. Az európai analógiák, egyesek épp erdélyiek (a régi Napoca helyére épült Cluj - Kolozsvár vára), illetve egyes késő-középkori topográfiai elemek arra engednek következtetni, hogy a római településnek csak kis részét foglalták el. A székesegyház a XI. század végén a település délnyugati sarkába került, egy, de legfeljebb két főkaput használva fel. De a római falak elhelyezkedésének a rekonstruálása arra utal, hogy a déli és északi kapuk nem pontosan az oldalak közepén, hanem inkább a keleti végében helyezkedtek el. Logikusnak tűnik, hogy valahogy csak meg kellett védeni ezt a castrum Alba-t, de nem ismerjük azokat az elemeket, amelyek az első középkori várat elhatárolták a római legionárius castrum kiterjedt területén belül. 1083 körül csak halványan hivatkoztak arra, hogy „erősítései” voltak, amelyeknek a besenyők elleni harcokban volt szerepe. Csak feltételezni lehet, hogy ugyanazokat az építészeti megoldásokat használták, amelyeket máshol is: földhányásokat és faerődítéseket. Túl korai idők voltak még ahhoz, hogy a kor mesteremberei már elsajátították volna a kőfalak építésének módját. További szerencsés felfedezések szükségesek még ahhoz, hogy megvilágítsák a kezdeteknek ezt a lényeges aspektusát.

            Akárhogy is volt elkerítve az a vár, valamivel több, mint két évszázadot kibírt. Elképzelhetetlen, hogy nem kellett javítani rajta, újraépíteni, védeni. A királyi vármegye lakosságának nagyrésze ehhez alkalmazkodott, teljesítette a parancsait. Ugyanakkor ez volt az első időszak, amikor a falakon belüli élet felvirágzott. A várjobbágyok házainak nagyrészét a régi földhányás gerincére sorjázták fel, ahol egykor a római castrum kőfalai is álltak. Ezek felszíni lakások voltak, malter nélküli kőalapokra építve, amelyekhez szintén a rómaiak köveit használták fel, agyaggal tapasztott, fából készült falakkal. Az északi fal melletti egyik ilyen ház leleteinek az összeírása figyelemreméltó mennyiségű kerámiáról, dísztárgyakról és pénzérmékről számol be. Más házak véletlenszerűen voltak elhelyezve, talán mivel ódzkodtak a nehezen átalakítható antik romoktól.

            Amíg a körülötte élő emberek aktívak és jómódúak voltak, a vár is az volt. A hanyatlás jelei a XII. század végétől mutatkoznak. A társadalom polarizálódott, a katolikus egyház és az új nemesi réteg más rendet kívánt. A vár alattvalóinak számbeli csökkenése vagy katonai és szociális gyengülése abban nyilvánult meg, hogy parlagon és védtelenül hagyták a települést. Így történt, hogy az 1241-es nagy tatárjáráskor a hanyatlás haszonélvezője egy olyan katonai-törzsi társadalom lett, amelynek kegyetlensége felért a hatékonyságával.

            Az idézett év április havában a Bediak vezetése alatt álló tatárok felszámolták a hely ellenállását, anélkül, hogy számottevő védelemmel találkoztak volna. Csatáról nem készül feljegyzés, csupán egy olyan központnak az elpusztításáról, amely már csak az ott székelő püspökség miatt volt jelentős.

            Ugyanabban az időben a királyi ispánok hatáskörét a teljes hatálytalanságig összevonták. A vármegyeközpontokat nem építették újra, és magántulajdonként kezdték őket adományozni. A haszonélvezők egy része egyházi intézmény lett. Amint sok más püspöki (Oradea - Várad, Cenad -Csanád) vagy kolostori (Cluj-Mănăştur - Kolozsmonostor, Arad) székhelyen, a régi királyi területeket is az egyháznak adományozták. 1246-ban a király minden, a vajda, a megyeispánok, vagy bármilyen más királyi bíró közvetítésével élvezett törvénykezési jogáról lemondott. Körülbelül ugyanattól az időtől kezdve Gyulafehérvár vára megszűnt királyi vár lenni, ehelyett püspöki várrá változott. Ez nemcsak a felelősségekről való lemondást jelentette, hanem ezzel együtt a központi hatalom tehetetlenségének az elismerését, és az Árpádházi királyság felszámolódását is. Ekkor az egyház volt az egyetlen európai tapasztalatokkal is rendelkező intézmény, amely számára a rendtartás egyet jelentett azzal is, hogy másként építkezett és gazdálkodott, mint a történelem előtti társadalmak. Ezenkívül az újjáépítések és felújítások pártfogói privilégiumokra és garantált forrásokra támaszkodtak.

            Hogy bizonyos gyulafehérvári jelenségek mennyire későiek is voltak, két esemény bizonyítja 1277-ből, illetve 1308-ból. Mindkét esetben a püspök ellenségei könnyűszerrel bejutottak a várba, egyik alkalommal „ördögi dühvel” rabolva és ölve a székesegyházba menekült embereket, míg másik alkalommal csak az oltár állította meg a pusztításukat. A hely védelmének hiányosságait még nem orvosolták addigra. Azt is hozzátehetjük még, hogy védelem nélkül maradva, a fő fehérvári egyházi intézmény (a káptalan) a székesegyház védőszentje után elnevezett tótfaludi Tăuţi (Szentmihálykő) várának (úgy 15 km-re fölfele az Ompoly völgyén) a pártfogására számított, mialatt a püspökök sorra építették Kolozsvár mellett először a Floreşti (szászfenesi), majd a Gilău (gyalui) várat.

            A magyar királyságon belül a püspökség mindig hatalomválság-dilemmákkal küzdött, mind a káptalani kollégiumokkal, mind pedig a királyi fennhatósággal szemben. Helyi szinten a püspöki „tanács” vagy „konzílium” elsősorban a környék hatalommal rendelkező papjaiból tevődött össze. A rendszerint egy-egy vármegyéért felelős főesperesek a XIII. század második felétől következetesen a püspöki székhely mellett stabilizálták a saját székhelyüket is. Némelyek közülük prépost néven a gyulafehérvári hiteleshelyért vállaltak felelősséget. A káptalani kollégium szigorúan elhatárolta saját vagyonát, hogy ezzel is jelezze elhatárolódását a püspök véletlenszerűen hatalomra jutott, és néha egyenesen rossz szemmel nézett személyétől. Ugyanilyen megfontolásből a késő-középkorra ez az elhatárolódás odáig jutott, hogy a vár területe is megoszlott a püspökség és a prépostság között. A Szent Mihály-kapu a püspöké volt, a Szent György-kapu „a káptalané”. De a nyilvánvaló ellenszenv ellenére a két intézmény azért lényegileg megértette, hogy együtt kell működnie. Csupán így lehetett esélye arra, hogy Isten nagyobb dicsőségére emelt kegyhelyeit, de vagyonát és életét is védelmezhesse.

            Kiszabadulva a rebellis vajda, Kán László nyomasztó hatása alól, és valószínűleg a királyi protektorátus által támogatva, már a XIV. század elejét követően a püspökség a körülötte épülő új várakkal összhangban tökéletesítette Gyulafehérvár várát. Funkcionális megújhodásának jele egy történetileg szokatlan püspök személye. 1349 őszének elején, „a királyi tisztesség és méltóság nagy megsértésével” András püspök bezárta a kapukat a dölyfös Anjou Lajos király orra előtt. Bármi is volt a motivációja, az ilyen tett ritka volt, és mindenképpen felségsértés-gyanús. A felek kibékültek, és a püspök haláláig a székében maradt. Ami ebből számunkra fontos, az annak a jele, hogy a várat annyira el lehetett zárni, hogy még egy koronás fő sem juthatott be, hacsak ostrommal be nem vette.

            Gyulafehérvár történeti jelentőségének a megállapításához először is tisztázni kell egy-két dolgot. Kezdjük egyenesen a középkori hierarchia megdöntésével, viszonyítási pontnak használva az erdélyi fejedelemség intézményét, mint világi hatalmi rendszert. Mármost tudott dolog, hogy Erdélynek sohasem volt világi fővárosa. Akárcsak a királyok, a vajdák is zarándokként váltogatták lakhelyüket a kisebb várakban (Cetatea de Baltă - Küküllővár, Liteni - Léta vára, Deva - Déva vára), vagy egyszerűen a királyok mellett éltek. Főként a XIV. századtól Gyulafehérvár volt az egyetlen hely Erdélyben, ahol egy egyhangúlag elfogadott és keresett hatalom székelt. Anélkül, hogy valaha is bármilyen gazdasági becsvágyat táplálhatott volna a nagy szász városokkal (Sibiu - Szebennel, Braşov - Brassóval, Bistriţa - Besztercével) szemben, Gyulafehérvár mindig megteremtette magának a virtuális tartományi központ szerepet, funkcióját és kinézetét tekintve. Voltak már szerzők, akik egyenesen így is nevezték, és senki sem tudott nekik megalapozottan ellentmondani. Ez volt az az örökség, amelyet a középkor alaposan megépített és továbbhagyományozott a kora újkorra, amikor Gyulafehérvár valóban politikai fővárossá vált.

            A várnak az egyetlen ma is majdnem teljes egészében követhető fala a déli fal. Ez ma több, mint 340 méteren húzódik. Ebből viszont csak kb. 150 méter látszik tisztán, a többi épületek pincéjébe van beépítve. Bár semmilyen komoly kezdeményezés nem történt a helyreállítására, most is szemmel látható a két különböző vízszintes rétegre osztott homlokrésze. A föld felőli részén nagy, szépen csiszolt, sorokba rendezett, római eredetű kőtömbök láthatók. Nem egyformák, mert már ezek is a III. századbeli restaurálások eredményeként kerültek oda, abban az időben, amikor a falakba kerültek még eredetileg más célt szolgáló szobrászati vagy feliratos elemek is. Fennebb, akárcsak a fal belsejében, a falazás kaotikussá válik, mindenféle minőségű kőanyag keveredik téglával. A használt anyagok jelentős átépítésekről árulkodnak, amelyekre azért volt szükség, hogy a kövek meggondolatlan használata miatt csonkán maradt falmagasságot kijavítsák, és a falrészeket az új haditechnikához alkalmazzák, amelynek a rombolóereje már nagyobb volt, mint a rómainak. Körülbelül nyolc méteres magasságban, a párkányon, a két méter körüli eredeti falszélességből egy másfél méteres és mindössze fél méter széles mellvéd maradt. A csipkés oromzat nyomait egy értő szem is alig veszi észre. Az őrhelyeket, amelyek mára teljesen eltűntek, az itáliai Gromo úgy írta le, hogy „a régi rendszer” szerint épültek. Ez csupán egy fapadozatot, egy mellvédet, és esetleg egy tetőt jelentett. A négyszög alakú kiugrások, amelyek egymástól egyenlő távolságra törik meg a falak külső felületét, szintén római örökség. Nagy szintkülönbség volt a vár külső, illetve a földdel és szeméttel feltöltődött belső része között. Erről az első legionárius vár földhányása is tehetett, amelynek a külső lejtőjére épült később a kőfal.

            A fal északi oldalán álló házak is őriztek meg faldarabokat (körülbelül 60 méter hosszan). Ezeknek a nyomait azonban szintén pincék rejtik, vagy újabb kori, „szépítő” vakolat takarja el. Ez elég lenne ahhoz, hogy az oldalzárást jelölje, akár virtuálisan is.

            A vár nyugati oldala a leggazdagabb régészeti szempontból. Ennek a falnak az elemeit csak az 1966–1968. közötti ásatások nyomán tárták fel. Egy alaprészt a két székesegyházat elválasztó utcán tártak fel régészeti módszerekkel. Végül a mai római katolikus érseki palota környékén folytatott kutatások tárták fel a középkori fal irányának a római alapjait, anélkül azonban, hogy lényeges részletekkel gazdagították volna a vár ismeretét. Ugyanazok a falszakaszok más részekkel is kapcsolatban állnak, amelyek szintén az érsekség pincéiben találhatók.

            Gyaníthatjuk csupán, mert az egyértelmű elemeiket egyetlen kutatás sem mutatta ki, hogy a római kapuk újra használatba kerültek, még ha méreteiket tekintve redukált formában is. Úgy tűnik, hogy a káptalan pecsétje, akárcsak az első Habsburg térkép is, egy két védőtornyos kaput ábrázol, amely egyáltalán nem véletlenül szintén a püspökség védőszentjének, Szent Mihálynak a nevét kapta. Amint az 1687-es térkép jelöli, a Szent György-kapunak is ugyanolyan védőrendszere volt, a bejárat két oldalát őrző két egyforma toronnyal. Ugyanabban a történelmi periódusban, számos javítás és átalakítás után, Bethlen Farkas krónikaíró egyenesen azt írja, hogy „iker” kapuk voltak. Míg a bejárat két védőtornyának az alapját és esetleg az első szintjét könnyen a római kőműveseknek lehet tulajdonítani, minden későbbi építmény, ami a magasításukat, a lőfegyverekkel szembeni ellenállásuk növelését, vagy a zárószerkezetek elhelyezését szolgálta, teljes egészében késő középkori.

            A két kapunak a neve változatlan maradt feltehetően a kővár teljes használatba vételétől a XVII. század közepének nagy csapásáig. Az első a XVI. század végén új néven is megjelenik, mint a „Börtön Kapu”, amely valószínűleg másodlagos, talán csupán örökölt funkcióját jelölte. A börtön leírása alapján gyaníthatjuk, hogy földalatti volt, és rácsokkal volt felszerelve, amelyeken a kezeket át lehetett nyújtani. A kaput nehéz gerendákból ácsolt „valami” zárta el, amelyet láncokkal, nehéz munkával húztak föl. Sajnos ránk marad, hogy a vasrács és a felvonóhíd között válasszunk. A Szent Mihály-kapuja előtt hosszú fahíd biztosította az átkelést a várárok fölött, amelynek szélessége nem volt éppen elhanyagolható. Várhatólag a másik oldali kapu előtt is hasonló híd állhatott.

            A nyugati kapu a másik kettőre merőleges bemenetelt biztosított, észak fele irányuló kijárattal. Az ellentétes oldalon a Szent György-kapu útja rögtön kettéágazott, amint elhagyta a várat, északra is és délre is fordulva. Ennél a védelmi megoldásokat megsokszorozták. A Habsburg hadsereg 1687-es alaprajza egy nagyon fontos részletet árul el, egy kiegészítő védelmi elemet: egy feltehetőleg szintén felvonóhíddal megszakított, kör alapú barbakán felé vezető folyosót. Mivel elég alacsony volt, látni lehetett róla a régi kapu tornyait. Bár nem sokkal az első rajzos ábrázolása után a falak már annyira megsemmisültek, hogy az 1711-es térkép már csak egy U betű alakú határozatlan körvonalú építményt jelöl meg, az igazi meglepetés később adódott. Az új vár építkezési programja alatt, az alap szintjén, a barbakánt megtisztították a romoktól és konzerválták az új, Vauban-rendszerű vár Kapisztrán Szent János bástyájában. Az akkori munkálatok egy 20 méter átmérőjű, kőtömbökből álló építményt hoztak felszínre, amelyet úgy zártak el, hogy a közlekedés minden nyomát eltűntessék, majd később boltozattal és nyílásokkal látták el, hogy először egy lőporraktárat, majd egy malmot szolgáljon. Ezzel az új építészeti külsővel látható ma is a Szent György-kapu késő középkori barbakánja.

            Egy másik probléma, amely régen nem képezte elemzések tárgyát, a középkori kapuk nevének a jelentőségével kapcsolatos. A XVII. század elején egyetlen történetíró írja le nyíltan, hogy a Szent György-kapu egy hasonló nevű kápolnával volt kapcsolatban. Egyáltalán nem kizárt, hogy ez a kápolna éppen az egyik torony valamelyik emeletén működött. A másik kapunál is hasonló lehetett a helyzet. Hogy állandóan bizonyítékát adják a tornyok római eredetének, a kortársak egy tisztán kivehető Luppa capitolina domborművet csodálhattak a Szent György-kapun; azt viszont nem tudjuk, hogy a római castrum kapuívének volt ez az eredeti díszítése, vagy valamilyen reneszánsz személyiség építtette be a kapuba, az antikvitás iránti nosztalgiájának bizonyítékaként. Megkíséreljük majd még ezt megállapítani, annak a tudatában, hogy a szenteknek vagy a vár urainak a jelképei nem hiányozhattak a külső homlokzatról. Ott még a befektetéseikre és patronátusukra büszke püspökök és prépostok feliratainak és címereinek is el kellett férniük. Egészen szokatlan eljárás lett volna ezeknek a hiánya, és ellene szólna minden jobb állapotban megőrzött, általunk ismert középkori erődítménynek. Ha pedig meg szeretnénk szabadulni ettől a túlságosan idilli képtől, az ott lévő börtönön kívül még egy horrorfilmbe illő jelenetet is megemlíthetünk. Elég emlékeztetnünk arra, hogy az 1514-es parasztháború leverése után a felkelés székely vezetőjét, Dózsa Györgyöt darabokra szaggatták, és egyik darabját Gyulafehérvárra küldték, hogy ott az egyik kapura kiszegezzék. Majdhogynem esküdni lehetne rá, hogy ez a Szent Mihály-kapu volt, és nem az első eset volt, hogy valamilyen közellenség anatómiai részeinek „kiállítóhelyéül” szolgált.

            A régi római castrumhoz tartozó másik két kapuról meglehetősen kevés adatunk van. Az első megállapítás az lehetne, hogy az előzőekben tárgyalt kapuktól eltérően nem hagyományozták tovább a nevüket. Továbbá említésre méltó még, hogy az északi oldalon egy viszonylag széles ívű ajtókeret maradt fenn, amely bizonyosan egy gótikus portáléból származik (ez a ma az „1 decembrie 1918” Egyetem Rektorátusaként működő Apor palota homlokrészén látható), és amely nagy vonalakban a XV. századra datálható. Bizonytalan viszont, hogy ez a várkapu része lehetett-e, vagy pedig egy belső épület mellett álló palota- vagy udvarkapu. Bár évekkel ezelőtt régészeti kutatások tárgyát képezte, a régi vár déli kapuja semmilyen említésre méltó adatot nem hozott felszínre. Ami az északi és déli kapuk jelentéktelen, vagy egyenesen megszüntetett szerepére utalhat, az a XVII. század végi térképnek a falakon kívüli lakások elrendezésére vonatkozó ábrázolása, amely semmilyen utalást nem tesz arra, hogy a közlekedés függött volna valamilyen római kapura emlékeztető bejárattól.

            Vannak mégis olyan adatok, amelyek megengedik néhány további funkcionális kapu feltételezését. Egy 1603-as adat még egy déli járható kaput nevez meg, azt viszont nem tudjuk, hogy az útvonala megkettőzte-e a vár déli falát vagy pedig egészen más irányt vett. Erről majd a továbbiakban lesz szó. Ha értelmezésünk helyes, akkor a déli kapu létezése arra az érvre is támaszkodhat, hogy az egyházi intézmények katonai apparátusa túl szűk lehetett ahhoz, hogy négy nagy kaput állandóan felügyelhessenek. S ha még azt is figyelembe vesszük, hogy a fejedelemség idején a dolgok nemhogy nem javultak, hanem talán még a térképek által ábrázolt helyzetig szűkültek, akkor ugyanarra a következtetésre juthatunk.

            Mint minden várban, itt is léteztek kisebb kapuk, egyesek egyenesen „titkosak”. Az 1987-es alaprajz egy kisebb, párhuzamos hidat tüntet fel nyugaton, a főkaputól délre. Ez feltehetőleg szintén egy kizárólagosabb közlekedés számára fenntartott kapuhoz vezethetett, amely egyenesen a vár fő rezidenciális részéhez kapcsolódott. Egy másik kapu, tulajdonképpen az egyetlen, amely a hosszú használatára utaló állapotában is kitartott mostanáig, szintén a fő rezidenciális rész fele irányult. Egy 3 méter széles és 3,5 m magas, a déli falba vágott kapuról van szó, a püspöki/hercegi palota mögött. Eredetileg csúcsíves kerete volt, amelyet valószínűleg a XVI. század folyamán félkörívvel zárt, reneszánsz stílusú akantusz-levelekkel díszített, keskenyebb keretre alakítottak a gyalogosforgalom számára. Fontos még megjegyezni, hogy a vár legrégebbi hiteles alaprajzán a déli részhez szintén híd vezetett a várárok felett, amely a régi püspöki és prépostsági palota és a Rákócziak által épített nagy épületszárny találkozásánál állt. Ami a méreteit illeti, a rajzon ez a híd nem kisebb, mint a Szent Mihály-kapu hídja. Ha a híd alkalmas volt szállításra is, ugyanez nem mondható el az előtte levő falak környékéről, így gyaníthatjuk, hogy ha fontos szállítmányok érkeztek is a hídon keresztül, egyiknek sem sikerült a zwingeren keresztül bejutnia a vár belsejébe.

            A számos római faltoronyból a legtöbbet elhanyagolták. Várható lenne, hogy egyeseket újrahelyeztek volna a szerepükbe, esetleg meg is nagyobbítottak volna, hogy hatékonyabbá tegyék a falak, és főleg a sarkok védelmét. A rajzon ábrázolt tornyok közül a vár északnyugati sarkán levő torony az, amely aránylag különlegesnek tűnik. Egy ferdén a sarokra helyezett téglalap alakú toronyról van szó, a rövidebb oldalai felétől derékszögben találkozik a falakkal. Egy XVII. század eleji történetíró a vár belseje felé nyitott faltornyokat említ. Az alaprajz szerint nyugaton a Szent Mihály-kapu és a vár délnyugati sarka között egy építmény vágja át a fal egyenes vonalát, és befele nyitott, de bizonytalan alaprajzú toronyként ugrik ki a falból. Beigazolódik a történetírói információ. A székesegyház északi apszisán található 1576-os vakolatkarc borításra utal. Ha pedig úgy gondoljuk, hogy bízhatunk az ábrázolás hitelességében, akkor egyik torony fából és téglából épített emelettel is rendelkezhetett.

            A XVII–XVIII. század fordulóján készített alaprajzokon még egy, az északi fal külső feléhez csatlakozó épület látható, nagyjából a fal hosszának a felénél, amely viszont téglalap alakú alaprajzával elég szokatlan lenne toronynak. De lehet, hogy csak a rajznak nem sikerült jól ábrázolni az építmény funkcióját. Lehetséges, hogy a már megrepedt toronynak lehettek ott maradványai, amely körül 1603-ban harcok folytak. Nem lehetett könnyen védelmezni a szélekről, de ostrom idején kitűnően ellenállt minden lerombolási kísérletnek, ami gyanúsan emlékeztet a római malterek és faltömbök erejére. 1580. június 22-én, egy nyári vihar alkalmával, egy villám belecsapott a vár egyik saroktornyába: itt raktározták a muskétáknak való puskaport. Ez kigyulladt, és a szomszédos falnak egy része összedőlt. A körülötte levő faházak sem menekültek, és ez az első eset, hogy feljegyezték az áldozatok számát: 14 halott és 60 sebesült. Szintén a környéken volt még egy ötszög alapú torony is. Egyértelmű feljegyzés van arról, hogy az 1603-as ostrom idején ott, egészen pontosan az északkeleti sarkon „új” bástya állt.

            A falak és árkok állandó újraépítési és javítási munkálatokat igényeltek, illetve őrhelyek létrehozását. A várnak szüksége volt az árokra, főleg nyugat fele, amerre a terep viszonylag egyenes volt. 1469-ben még idézik az érvényes királyi parancsot a betömésükre és a falak lebontására. A határozottság, amellyel ezt az 1467-es erdélyi felkelés következményei által indokolt rendeletet fenntartották, azt bizonyítja, hogy a gyulafehérvári egyházi szereplőknek mennyi közük volt ahhoz a rosszul megválasztott politikai opcióhoz.

            A XV. századnak kell eljönnie ahhoz, hogy megérthessük a vár gazdálkodási mechanizmusait. 1467-ben a püspökségnek két várkapitánya volt, Wethesy Péter és Mihály. Nemsokára, 1471-ben említik a következőt is, Zólyomi Imrét. Hogy mennyire fontos volt ez a tisztség, azt 1508-ban tudjuk meg abból, hogy Csesztvei Barlabássy János, szintén várkapitány, Erdély vajdájának rokona volt, és fia, szintén János, Gyulafehérvár főesperesi tisztjére emeltetett. Ugyancsak ez a várkapitány, Barlabássy János, érdemesnek tartatott arra, hogy címere a kor legfontosabb államférfiainak a címere mellé kerüljön. Tudjuk, hogy 1520-ban egyetlen várkapitány volt, akinek körülbelül évi 50 forint járandósága volt, és saját szakácsot tartott. Aki azt várja, hogy a várkapitányokban csak katonai modorú, állandóan kardforgatásra kész alattvalót lásson, az nagyon is téved. Katonai szakértelmüket csak kivételesen tették próbára, egyébként pedig ők voltak a fő gazdái annak a műemléknek, amellyel most foglalkozunk. Nagyon valószínű, hogy Gyulafehérvár esetében is a várkapitányok látták el a vármegyei alispáni tisztséget is, így még többet átvettek a püspökök világi kötelezettségei közül.

            Szintén a XV. században sokszorozódtak meg azok az adatok, amik arra utaltak, hogy a püspöki vár védelmi technikája már elavult volt. Az ostromágyúk ereje félelmetes méreteket öltött: egyre több ágyú, egyre nagyobb kaliberek, a kőlövedékeket vaslövedékek váltják fel. Az ívben lövő ágyúkat is felfedezték már, amelyek átlőttek a falakon, és a tűzvetők már kezdtek egyéni fegyverré is válni. Egyes adatok arra utalnak, hogy Vingárdi Geréb László püspök kezdeményezte a vár újjáépítését. Ő volt az, aki bizonyos bevételi forrásokat „a tornyok, falak, és a várárok átépítésére” irányított. A források azt állítják, hogy 1504-ben a Szent György-kapu bástyáját építették át. De úgy tűnik, hogy ez az építmény, amelyet az alaprajzokból és XVIII. századi köntösben ismerünk, éppen akkoriban épült. Épp ebben az időben kezdtek elterjedni mindenütt a hadi építészetben azok a masszív és alacsony épületek, amelyek hasonlítottak ugyan a tornyokra, de voltaképpen csak fedetlen, a sarkok körül elhelyezett erődök voltak, hasznosak a kis és közepes kaliberű lőfegyverek számára, azzal a céllal, hogy a kapukhoz vezető utat vagy az erődítmény sebezhetőbb részeit védjék.

            1516-ban II. Ulászló király egyenesen a káptalanhoz fordult, hogy a romos és túl alacsony beltereket újraépíttesse, azt állítva, hogy nem fabástyákat szeretne, hanem cseréppel fedett kőbástyákat. A következő években komoly pénzösszegekről esik szó, amelyeket a várban zajló építkezésekre fordítottak. Ugyanabból az időből rendelkezünk adatokkal arra nézve, hogy a környező falvak hogyan és mennyi élelmiszerrel látták el a gyulafehérvári vár katonai apparátusát. De végső soron az derült ki, hogy azon túl, hogy a vár szokásos napi életét bizonyították, ezek a beavatkozások csupán kis foldozások voltak, amelyek csak arra szolgáltak, hogy lecsillapítsák az általános aggodalmaskodást a törökök hajthatatlan hadi gépezetével szemben.

            A magyar királyi hadsereget szétverő mohácsi csata utáni pánik Gyulafehérvárra is elért. A fő áldozat éppen maga a püspök volt, aki az I. Szapolyai János (régi névváltozattal Zápolya) „nemzeti” párthívei és a Habsburg-ház támogatói közötti polgárháborúnak esett áldozatul. A védelmi feltételek egy komoly összetűzés esetén nem tudták volna megmenteni a várat.

            A katonai helyőrség továbbra is megoszlott a káptalan és a volt püspök emberei között, akik a tituláris nélkül maradt püspökség javaiból fizették a katonaságot. A káptalan azonban nehezen alkalmazkodott új katonai kötelezettségeihez. Az 1554-es országgyűlés újra figyelmeztet a dékán kötelességére, hogy a kötelezően a saját birtokairól toborzott katonaság élére álljon, és a csatatéri harcokban is részt vegyen. Az egyházi vár különösebb megpróbáltatás nélkül került át a későbbi fejedelmek kezébe.

            A fejedelemség korában három bővítési munka történt. Először is a száraz védősáncot szélesítették ki különböző fokú beavatkozásokkal, amely legalább két külső oldalt körbefogott. Egy, a nyugati oldalról származó régészeti nyom meglepő méretekre utal: 16 méteres szélességre, és majdnem 6 méteres mélységre. A sáncokat azért nem védték támfallal, mert sosem volt bennük víz. A fal melletti lejtőt meredekre ásták, a szembelevő dőlése pedig körülbelül 300 volt.

            Aztán még ott volt a két sarokbástya, a délnyugati és délkeleti sarkokon. A helyük már a XVI. század közepén körvonalazódott, amikor a Szapolyai-párt és a Habsburg-párt közötti harcok hevében az olasz haditechnikusok a legsebezhetőbb sarkokra tüzérségi platformokat helyeztek el. De ezek a forrásokban csak futólag említett intézkedések nem lehettek véletlenszerűek vagy alaktalanok. Jól kellett kapcsolódniuk a már létező erődítményhez, és a platformokat magukat is legalábbis fapalánkkal kellett megerősíteni és védeni. Gyanúnkat megerősítendő, egy XVII. század eleji történeti forrás nyíltan említi, hogy délnyugaton egy ötszögű bástya állt.

            A XVII. századi ostromok tanulságára volt szükség ahhoz, hogy jelentős építészeti beavatkozásokra kerüljön sor. Valóban, ezek voltak a legnagyobb változtatások, és a legeltérőbbek is a római örökség hagyományához képest.

            Azok a bástyák, amelyekről legtöbbet tudunk ma mondani, egészen figyelemreméltó mértékben maradtak meg. A látványukat viszont ma egészen elzárja a XVIII. századi vár labirintusa. Ez azt jelenti, hogy mindenhonnan elég szűk szögben látjuk őket, részben a mai, kaotikus urbanisztikai változások miatt is. Tervezésük idején nem jelentettek építészeti újdonságot. A nagyjából egy évszázaddal korábban „új itáliai stílus” néven elterjedt technikát alkalmazták. Az egyik bástya teljes, de esztétikai szempontból nagyon elhanyagolt, a másiknak a keleti falhoz kapcsolódó részét pedig részben elfedték.

            Az elképzelés szerint minden sarokra épült volna egy bástya. Az 1615 őszi, kolozsvári országgyűlésen hagyták jóvá a felépítésüket, és 1627 előtt félbehagyták, a terv felénél. A két dátum közötti időszak végig az ingyenes vagy fizetett, képzett vagy képzetlen munkáról árulkodik, illetve az építéshez szükséges szállítmányokról. A hely egyetlen hatalmas építőteleppé változott, a munkálatok a palotánál és a falaknál egyaránt folytak. A szebeniek örömmel támogatták a felújításokat, csak hogy a fejedelem ne székeljen tovább a városukban. Bár nincsenek konkrét számadataink az építkezési költségekkel kapcsolatban, elképzelhetjük ezek mértékeit. Egyetlen év alatt Kolozsvár városa 14 szekérszállítmányt és 60 embert küldött Gyulafehérvárra. Bethlen uralkodásának 16 éve alatt viszont 300-nál több szekér faragott kő érkezett a vár és belső építkezései számára. Mindegyik szekeret hat-nyolc pár ökör húzta. A legközelebbi kőbánya több, mint 10 km távolságra volt. Igen ám, csakhogy a falazás legnagyobb részét a tégla alkotja, amelynek a helyi történetéről éppen a legkevesebbet tudunk. A boroskrakkói kövekből hatalmas mennyiségű meszet gyártottak. Külön említik a kőműveseket, akik mindig oda jártak.

            Elméletileg az építkezési terv megoszlott a fejedelem, a szászok, a székelyek és a vármegyék között. „Legszorgalmasabb” a fejedelem maga volt, aki 1626-ban már a délnyugati bástyára helyeztette az emléktáblát. Amint a délkeleti bástyával elkészültek, a szászok követték a fejedelmet, eki ezúttal azzal a törvénnyel fenyegette őket, hogy más etnikumok számára is megengedi a letelepedést szeretett és hermetikusan zárt városaikba. A munkálatokért Valentin Pfaff szenátor felelt. A királybíróval (Michael Lutsch) és a szász vármegyeispánnal (Koloman Gotzmeister) együtt címerüket látható helyen hagyták. Ezek után kiderült, hogy a másik két bástya építéséért felelős részek semmit sem tettek. Bethlen fejedelem halála teljesen hiábavalóvá tette a vár korszerű bástyákkal való körbevevésének nagyszerű tervét. Még a bástyák egyes elemeit is csak az utódai fejezték be.

            Alaprajzukat profán nyelven, plasztikusan pikk-formájúnak vagy „füles”-nek nevezik. Végül a vár déli részének homlokzatát 435 méterig növelték. A délnyugati bástya déli oldala 109,5 méter. A régi vár sarkával való összekötő rész 21 méter. A ma részben lebontott északi oldalán voltak a földbe rejtett kazamaták. A délkeleti bástyát tervszerűen 76 méterre csökkentették. Mindkét építményt masszív kőtömbökből emelték, mind az alsó részen, mind fennebb, szépen kidolgozott kövekkel, a kifele néző élen és egy félkörben a homlokzaton elhelyezett, pusztán dekoratív szerepű falövön. A nehézkes, alacsony és ritka fogazat a nehézágyúk elhelyezését szolgálta. Ezeken kívül több százezernyi egyszerű tégla egészíti ki az építményt. A belülre épített kazamaták fölé hatalmas földmennyiséget halmoztak fel, amelyet legnagyobb valószínűség szerint a várárokból ástak ki, így változtatták az egész várat egy korabeli ágyú vagy aláaknázó alagút számára bevehetetlen tömbbé. A bástyák ellenőrzésére és meglepetésszerű támadásokra készült „ellenalagutak” a kazamatákon keresztül kommunikáltak a várárok külső részével. Méreteik és egykorúságuk révén Gyulafehérvár bástyái Oradea (Várad) várának a bástyáihoz hasonlíthatók. Időben tovább is nőttek még: a XVIII. század első felében még négy méterrel az addigi nyolc-kilenc méterhez képest, majd alig vagy egyáltalán az 1848-49-es forradalom és szabadságharc idején, amikor a vár képes volt rendületlenül megőrizni „ellenforradalmi bázis” szerepét.

            Azon túl, hogy méreteiket tekintve láthatóan egyformák, abban a részletben is hasonlítanak, hogy a külső félköríves hajlatuk a falhoz kapcsolódik, azt a téves benyomást keltve, hogy egy épület vagy torony van ott. A két bástya falhoz kötődő részének az alapjánál egy, a teljes déli fallal párhuzamos másik fal is indult. A várakkal foglalkozó kutatások terminológiájában ezt „zwinger”-nek hívják. Nem tudhatjuk, hogy nem ennek a késői kornak köszönhetjük-e a régi déli és északi főkapuk használatának a megszüntetését.

            Véletlenszerű adatok más dolgokat is feltárnak. Egy 1628-ból származó forrásban egy gerendákból álló „kis torony” történetét olvassuk, amelyet egy bécsi, Zimermann nevű mester kezdett el, és segesvári ácsokkal próbálták befejeztetni. Szintén Sighişoara-ról (Segesvárról) hívtak egy lakatosmestert is, hogy a gyulafehérvári építkezések vasmunkáit elvégezze (ajtó- és ablakzárakat).

            A fejedelmi vár védelmének módja nem sokat változott. 1568-ban a várnak továbbra is várkapitánya volt, de al-várkapitánya is, ami újdonságnak tűnik. Fenntartásának a problémája rendszerint összefonódott a teljes udvar fenntartásának problémájával. Bár a tisztségviselők megnevezése változott, szerepük lényegében azonos maradt. 1569-ben feltűnik egy udvari bíró. A következő században a várkapitány mellett a provizor is szerepel. Nem tudjuk biztosan, hogy ketten voltak-e, akik közül egyik csak a várért, a másik csak a városért felelt, de elképzelhető, hogy bizonyos hatáskörökön megosztoztak, a modern bürokrácia halvány első nyomaként.

            A fejedelemség idején a vár teljes mértékben betöltötte katonai szerepét. Háborúk alanyává és tárgyává vált. A XVI. század közepének történései megismétlődtek a következő század elején is. A szereplők változatlanok maradtak: a Habsburg dinasztia pártolói és ellenségei. Az egyensúly-tényező is ugyanaz maradt, fegyver a lábnál, készen arra, hogy ha ők nem is avatkoznak be komolyan, legalább megengedjék ezt néhány „önkéntes” alakulatnak, a szövetséges tatároknak, vagy a havasalföldieknek és moldvaiaknak. Számos részletet ismerünk az 1603-as év tavaszközepi ostromáról. Lássuk először az előjeleket: egy síri hangú kakukk, ami a székesegyház harangtornyába költözött be, és sosem látott májusi cserebogár-invázió... Székely Mózes erdélyi „nacionalistái” tatár katonákkal és valamennyi törökkel és szerbbel együtt megtámadtak egy császári fennhatóság alatt álló várat, amelynek élén nagyrészt német katonáknak parancsoló nem német vezér (Petrus Spinoza) állt. A legnagyobb „hűség”-dilemmával a köznép szembesült, Gyulafehérvár lakosai, annál is inkább, mert a nőktől és gyerekektől megtagadták a várfalak védelmét. Erre a városiak reakciója az volt, hogy körbevették plébániatemplomukat, ezzel pedig lezárták a főbb utcákat és az ellentétes táborral paktáltak le. A Szent Mihály-kapu bevételének rajtaütésszerű kísérlete meghiúsult. A „rókabőrt” „oroszlánbőrre” kellett cserélni. Az ostromlók azonnal földhányást emeltek a kapu elé, megerősítették kaviccsal töltött boroshordókkal, és emellől lődöztek „libatojásnyi” lövedékeket szóró ágyúkkal. A várbeli „németek” megpróbálták ledönteni a várhoz túl közel álló városi házakat, ahonnan rájuk lőttek. Egyeseket felgyújtottak, de a szél az ostromlókkal tartott, és erős széllöketek az égő zsindelyt a vár belsejébe sodorták. Az első tűzcsóvák a palotára estek, ahonnan gyorsan átterjedtek a katedrálisra és a benti házak nagyrészére. A fél vár hihetetlenül rövid idő alatt leégett. A helyőrség teljesen fejét vesztette, nem tudta, mihez is fogjon. Az éppúgy megdöbbent ostromlók a lángokat bámulva elszalasztották a kedvező pillanatot. Ilyen látvány után a verekedők megdermedtek a tehetetlenségtől. Bebizonyosodott, hogy egyik félnek sem voltak megfelelő ágyúi ahhoz, hogy a falakat lerombolják vagy megfutamítsák a kintieket. Némi segítség és a nagyfőnök megérkezése után, április 29-ének hajnalán a városi templom harangjának jelzésére három különböző ponton, 28 ostromlétrán a „szerbek és magyarok” különböző részeken egyszerre indultak ostromra. Az elsők nyugaton támadtak, a többiek északon. Az északi toronynál a meglévő repedést kalapácsokkal és vasakkal nagyobbították meg egy gerendákból ácsolt, improvizált fedél alatt, az északi sarkon épített új „bástyánál” pedig diverzióként újabb támadást indítottak. A két nagy kaput és a palota előtti kis déli kaput is ostromolták. A visszavágás energikus volt, golyóktól és kövektől a forró szurokig mindennel küzdöttek, amivel csak ártani lehetett. Székely Mózes mentéjét három lövedék ütötte át. Egy zászló, amit túl hamar tűztek ki a falra, a zászlóssal együtt bukott el. A főkapukat belülről nagy földhányásokkal zárták el. A legjobb katonákat a vár főterére rendelték, hogy onnan a bajba jutott helyekre küldhessék őket. Spinoza tehetséges kapitánynak bizonyult. A források a nőket is említik, akik tevékenyen részt vettek a vár védelmében: összegyűjtött köveket dobáltak, a lövészek puskáit töltötték újra, a katonákban tartották a lelket. Négy órányi harc után az ostromlók feladták. S hogy a nap teljes „dicsőséggel” végződjön, kihasználva a szélirány változását, a németek felgyújtották a várost. Néhány napig tartó tárgyalás után Spinoza katonái elhagyták a várat.

            A következő epizód nem sokkal később következett. Amint meghallották Székely Mózes halálának hírét (Brassó mellett, 1603. július 17-én), a helyőrség és a városiak elhagyták Gyulafehérvárt. Felelősnek érezték magukat a rosszul megválasztott szövetség miatt. A szászok egyfelől, a magyarok és lengyelek másfelől majdnem egyszerre érkeztek, hogy bevegyék a várat. A harcok éppen bent a várban folytak. A németek erőddé változtatják a várat. A lengyelek a katedrális felől próbálnak behatolni, az ablakokat és padokat használva létra vagy híd gyanánt. A palotát a főbejárat felgyújtása után vették be, és védőit egytől egyig lekaszabolták. Egyetlen dicsőséges perc sem következett. A győzelem után Gyulafehérvárt otthagyták a temetetlen holttestekkel... Ezután két teljes hónapig a vadállatok lakmároztak az utcákon és épületekben szétszórt hullákból.

            A Bethlen Gábor és utódai által elkezdett építkezési munkákat nem fejezték be, és ezek nem is voltak képesek arra, hogy lépést tartsanak a túl gyorsan fejlődő ostromtechnikákkal. Minden jel szerint a katonai szakértők elég hamar felmérték, hogy egy újabb válsághelyzet esetén Gyulafehérvár nem lesz már képes megvédeni magát. Ezt az is bizonyította, hogy Făgăraş (Fogaras) várát folyamatosan erősítették, és biztosítékot szereztek arról, hogy Sibiu (Szeben) városa védelmet nyújt a fejedelmeknek. Hogy ez igaz volt-e vagy sem, azt elég nehéz biztosan megállapítani. De a vár értékét nagyon helyesen ítélték meg. Amikor valóban veszély fenyegetett, a vár védelme igencsak elégtelennek bizonyult. A vár pedig összeroskadt, hogy teljesen új köntösben, az ország új vezetőjének politikai és szimbolikus becsvágyaként szülessen újra.

            A végkövetkeztetés lehengerlően egyszerű: a vár története sosem volt dicsőséges, de ennek ellenére mindig is olyan terület volt, amelynek az élete mindenekelőtt történelmet írt.